ZAK -LMR 2. poszt
Sokan hősként ünnepelnek, de én nem találom a helyem. Megmentettem Budapestet. Igen, de milyen áron? Nyilván nevetséges összemérni egyetlen lelket egy milliós város lakosságával, de mégsem tudom túltenni magam azon, hogy akit elpusztítottam, valójában semmiről sem tehet. Oh, Uram, hát így teszel próbára? Mint Ábrahámot, amikor felküldted a hegyre, hogy áldozza fel egyszülött fiát? Viszont az utolsó pillanatban őt mégis megkímélted attól, hogy végrehajtsa az áldozatot. Engem miért nem?
Nem találok választ erre a kérdésre és nem lelem a helyem. Se a temlpomkórus irányítása, se a sport nem tudja elvonni kínzó gondolataimat. Szinte minden éjjel arra ébredek, hogy a Zombi bambán mered rám. Szemgödreiből, annak ellenére, hogy valójában tartalom nélküliek, hiszen a szemgolyó, közhelyesen a lélek tükre hiányzik belőlük, mégis könnycseppek szivárognak. És mielőtt elpusztítom, a saját verítékembe úszva ébredek.
Nuanda pár hétre itt marad Budapesten. Megpróbálja magyar felmenőit felkutatni. Domi az elpusztult egyházi épületek újjáépítésének pénzügyi háttere körül szorgoskodik, míg Bori egy vándortársulattal járja a romokat és a megfáradt önkéntes munkásokat színdarabokkal szórakoztatják.
Mindannyian hasznosak, optimisták, csak én tengek-lengek.
Holnap megkeresem a püspököt és elmondom neki, mi nyomja a lelkem. Mi is az, ami talán segíthetne rajtam?