A haldokló nénit unokahúga ápolja.
- Gyerekei nincsenek?- kérdeztem.
- Nincsenek atyám. A férje még a háború alatt eltűnt, amikor fiatalasszony volt és nem ment újra férjhez.
A nénit gondozó unokahúg hangjából mintha ideges bűntudatot véltem volna kihallani. Mint akinek megkönnyebbülést jelentene, ha a gondviselés levenné a válláról a nehéz természetű nagybeteg ápolásának terhét.
- Lányom, tudom, hogy egyesek közülük elviselhetetlenek mielőtt távoznak e gyarló, földi világból és leginkább azokkal gonoszkodnak, akik istápolják őket. Ha te is így jártál, akkor e miatt ne érezz bűntudatot.
- Tudom, hogy miről beszél atyám. Megboldogult apósom, Isten nyugosztalja, ilyen típus volt. Viszont a nagynéném nem ilyen. Szó nélkül tűri sorsát. Békésen, szófogadóan. De amióta az eszemet tudom, tőle zárkózottabb, szomorúbb emberi lénnyel soha sem találkoztam! – sóhajtott, majd kinyitotta nekem a haldokló szobáját, azonban oda már magam léptem be.
