A Gellérthegyen jártam. Egy villában egy politikus haldokló anyósának adtam fel az utolsó kenetet. Apró piros fénycsóvára, majd folyamatosan villogó kék fényre figyeltem fel és befékeztem.

- Bemértük. Nyolcvanhét kilométer per órás sebességgel száguldott le a lejtőn.  

- Elnézést, biztos úr. A gondolataimba merültem. – Magam is meglepődtem, hogy a kölni   hitközség ajándéka, a Trek Soho 2.0-ás bringája ilyen könnyedén felgyorsul és főleg, hogy az útviszonyok ellenére ilyen könnyű fékezni vele. Korábban nem volt agyváltós és dobfékes biciklim. Nagyon elégedett vagyok vele. Amíg nem kapom meg  a jezsuitáktól a versenygépet, a triatlonra is ezzel edzek. Természetesen mondtam a rendőröknek, hogy vállalom a következményeket és ha megbírságolnak, akkor azt majd valahogy kigazdálkodom, de miután pár szót váltottunk és kiderült, hogy pap vagyok, elengedtek egy figyelmeztetéssel. Picit csodálkoztak a bicajon, egyikük meg tanácsot kért a lánya elsőáldozásával kapcsolatban.  

Felugrottam Borihoz. Mivel nagyon elhavazódtam, a margitszigeti futás előtt toppantam be hozzá, melegítőben. Megkértem, hogy énekelne-e a templomkórussal. Igent mondott, de visszakérdezett, hogy mást nem akarok-e. Nem értettem, vajon mire gondolhat. Bori elpirult és zavartan hebegte, hogy ő is nőből van, és nem jelenti azt, hogy nemet mondana, de nekem is nyílt lapokkal kellene játszanom. Mit mondjak, én még jobban elpirulhattam.

- Semmi ilyesmire nem gondoltam-motyogtam.  Eztán Bori, ha ezt még lehet fokozni, még jobban zavarba jött.