Eseménydús hétvégén vagyok túl. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tegnapra országos gyűjtést hirdetett hazánk templomaiban, amellyel a katasztrófa sújtotta Haitinak kíván segítséget nyújtani. A püspökök testülete körlevélben kérte a hívek nagylelkű adományait. A mi templomunk hívei is dicséretesen bőkezűek voltak, így a püspök külön kérésére este soron kívül le kellett, hogy adjam a persely tartalmát a Közponi Katolikus Cashflow Gyűjtőbe. Szerencsére most semmiféle támadás nem ért. Ma pedig Domi könyvelő-nővérnél kezdtem.

Dominikának, mint gondolom én bármely elfoglalt  könyvelőnek ötpercenként csörgött a mobilja, amíg az irodájában voltam,  Domi rutinosan kinyomkodta a hívásokat. Egyszer más melódián csörgött a készülék. Ezt felvette és halkan annyit mondott:- Visszahívlak.

Elmondtam aggodalmam a gyilkosság miatt. Mi lenne, ha mégis kimaradnék az egészből? Intézze a Tímea-féle cégügyeket, aki ért is hozzá. Domi próbált megnyugtatni. Tragikus véletlen egybeesésről lehet szó, a pénz viszont a kórusra és a drogrehabra is kell. Amíg ezt erősen gesztikulálva fejtegette, beakadt egy fiókba a ruhája és felhasadt. Egy pillanatra elém tárult köldöke, és mintha egy szívecskét formáló tetoválást is láttam volna a csupasz bőrén, habár ezt biztos csak odaképzelem, hiszen az apácák nem tetováltak. Domi iszonyú zavarba jött. Hebegett-habogott és még a hangja lágy dallamosságát is elveszítette. Villámgyorsan rendezte toalettjét, de közben a nagy lendülettől  a számviteli törvényét is lelökte az íróasztaláról. Pont a „kettős könyvvitel” sárga kiemelő filccel kihúzott részt pillantottam meg, ahogy kinyílt a törvénykönyv.