ZAK 2. sorozat 11. poszt

A rendőrségen egy velem egykorú rendőrtiszt fogadott.

- Atyám, rövid leszek és előre is elnézést kérek, keményen őszinte. Ezer a dolgom. Nézze, én nemhogy a zombi históriákba nem hiszek, de semmiféle földöntúli erőben sem. Ateista vagyok.

- Sajnálom, hogy hitetlen, a halála előtti utolsó pillanatáig még megtérhet, mint az egyik lator a kereszten, de bízom benne, hogy jóval korábban eljön az életében ez a pillanat. A „zombi históriákat”, ahogy nevezte, az Anyaszentegyház is elítéli. Káros babonának tartja. De most ha tetszik, ha nem, ebben a sztoriban vagyunk. Éspedig nyakig. Ha nem próbálunk meg mindent, akkor ki tudja mi vár az egész városunkra?

A rendőrtiszt arcán egy halvány mosolyt véltem felfedezni, majd így szólt:

- Amit az előbb mondott, annak a második felét akár én is mondhattam volna. Egyébként engedje meg, hogy gratuláljak. Átnéztem a „Love me tender” ügy aktáit. Mi itt a Yardon csak így hívjuk. Mit mondjak, ha netán hivatást váltana, az első dolga az legyen, hogy keressen fel.

- Ah, igazán nem sok mindent tettem, és meg is jutalmaztak érte. – feleltem, és előhúztam az aranyozott BRFK-s kulcstartómat. Ő egy szomorkás félmosoly kíséretében egy ugyanolyan kulcstartót halászott ki a zsebéből. Az íróasztala szélén a tömérdek irat mellett egy palack borra lettem figyelmes. Különösebben nem értek hozzá, de a palack nem tűnt túl igényesnek, a parafa dugó szemmel láthatólag kezdetleges házi gyártásban lett leviaszozva. A palackra egy láthatóan asztali nyomtatóval készített címkét ragasztottak. Rajta a rendőrfőnök neve, aláírása és az alábbi felirat: „ Egy jó  zsarumnak, a saját keretemből, személyesen.” Sosem gondoltam volna, hogy egy hívő és egy hitetlen sorsa között ilyen sok párhuzam fordulhat elő.